Most, hogy végre véget ért ez a nyárnak nevezett meteorológiai katasztrófa, és a hőmérséklet kezdi elérni azt, amit normális, kontinentális éghajlat alatt nevelkedett ember élhetőnek tart,

 ...nagy kedvvel vetettük bele magunkat az ilyenkor kötelezőnek mondható feladatba. Merthogy ha ősz, akkor szüret, és ha szüret, akkor természetesen boréttermek.
Jó ételeket enni, finom borokat inni és közben Guns n' Rosest hallgatni - nos, ez a szofisztikált kulinária és a rokkendroll olyan delikát keveréke, amiről kizárólag szuperlatívuszokban szólhatunk. A vásárcsarnok közelében megbújó borbíróság étterem első pillantásra nem az a hely, amitől sokat vár az ember: a dizájn kissé félrecsúszott. Mi itt az Exitben élünk-halunk a harmincas évek reklámjaiért, de egyáltalán nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ezek lennének a legmegfelelőbb dekorációi egy ilyen helynek. Az asztalok is szűkösek, inkább illenek egy kedves kis kávézóba, mint egy olyan étterembe, ahol adott esetben egyszerre több fogás is az asztalra kerülhet. Szóval az ember kicsit furán érzi magát, amin nem sokat segít a szellemeskedő étlap sem. Értjük mi, hogy nagy trend mostanában a koncepcionálisan tréfálkozó étlap, de könyörgöm, mikor volt utoljára vicces az, hogy az előételt előzetesnek nevezik (vagy minek), a leveseket alibinek, a vegetáriánus cuccokat meg szigorítottnak. Volt régebben a Pozsonyi úton egy Police nevű hely, ott próbálkoztak ezzel a provinciális humorral, tönkre is ment (nem biztos, hogy ezért, de ez most mindegy). És ezzel tulajdonképpen minden negatívumot el is mondtunk a helyről. A borlap bőséges, tájegységek szerint szépen felosztva, és mindenből lehet kimérve kapni, ami értelemszerűen igen nagy szórást eredményez az árakban (mondjuk a százhetven forintostól az ezeregyszázas decinkénti árig). A legtöbb nagyobb pincészet képviselteti itt magát, ami mindenképpen örömteli, tehát ha valaki nem, vagy nem nagyon ért a borokhoz, akkor nyugodtan jöjjön ide, kóstolgasson végig párat, aztán amelyik a legjobban ízlik, azt szépen vegye meg a legközelebbi borboltban.
A konyha is rendben van. Az ételek szintén tájegységenként csoportosítva, ami nem túl érdekes dolog, de arra azért jó, hogy egy-két jé és nahát elhagyja az ember száját, aki történetesen nem tudta, hogy mondjuk honnan származik ez meg ez a fogás. Borbírótállal indítunk, ami vegyes, házias ízelítőt jelent, kolbásszal, körözöttel, paprikás szalonnával és haltöpörtyűvel. A haltöpörtyű ugyan nem kimondottan friss (értsd: puha és szottyadt), de ízre rendben van. A levesek hibátlanok: a makói hagymaleves (a hagymaleves mint autentikus magyar étel, azért ez is aranyos) kevés borral van pikánsabbá téve, a vargányaleves sűrű és krémes. Főételnek (illetve Főbenjáró étkeknek, muha) egyrészről borjúpaprikást rendelünk sós túrógombóccal, ami hibátlan: a borjú puha és omlós, a szaft sűrű és fűszeres, a túrógombóc pedig könnyű. A báránycsülök juhászné módra pedig olyan, hogy ha a juhászné ilyeneket tud főzni, akkor mi nagyon szívesek lennénk juhászok bárhol.
Asztalt foglalni erősen javasolt, mert frekventáltabb estéken a hely tele van. És ez tökéletesen érthető is.

Étel: 4
Kiszolgálás: 4
Ár/érték: 4,5

 Mindenesetre: lám, bűn és bűnüldözés, és már itt is vagyunk a Borbíróság tematikájánál. Nem tudom, ki hogy van a témavendéglőkkel. Egy vendéglőnek egyetlen igazi témája lehet, az evés, ráadásul az evés éppen elég izgalmas téma ahhoz, hogy majdnem minden mást mellékszállá tegyen, így aztán minden mellékszál azt a gyanút kelti, hogy a vendéglő „témája” azért van, hogy elvonja a konyháról a figyelmet.

A Borbíróság tematikája: a bűn és annak üldözése

Hogy a fenti fogalmak hallatán kinek mennyire fut össze a nyál a szájában, nem tudom. Viszonylag szerényen nyúlnak a kérdéshez, a nyerstégla falakról nem lógnak bilincsek, a pincérek nem hordanak spanyolcsizmát, sehol egy guillotine. Viszont az alátét a Magyar Közöny feliratot viseli magán, és részletesen, de nehezen követhetően igyekszik kifejteni, milyen kedvezményekhez juthatunk ekkor és ekkor, és említi a borválasztékot is.

A tematika folytatódik az étlapon is. A főételeket főbenjáró étkeknek hívják, a desszerteket bűntettnek, a köretet mellékbüntetésnek; ez még rendben, de hogy a salátákat miért vétségnek, az előételek hogyan lettek meleg fogság, és hogy a leves mitől alibi? Ajókagyűrű legyek, ha értem.

Tudom: oly korban élünk a földön, amelyben kétségkívül ránk fér a vidámság, de a magam részéről nem vagyok biztos abban, hogy pont az étlapról kell ránk köszönnie. Az evés azonban komolyságot és elmélyülést teremt, valamiféle olyan derűt, aminek nincs szüksége humorra, hiszen utóbbiból a valamire valót mindig a kétségbeesés szüli.

A kínálat maga

 Az ételek veretes, ínycsiklandozóan hosszú nevekre hallgatnak, a „Színes fokhagymás erdei gombaragu illatos füvekkel” még a kevésbé kacifántosak, ám annál szebbek közé tartozik, és maga a ragu sem hazudtolja meg, amit a nevében ígér. A gombák ízében őszi avar roppan, őzláb szökell a csalit felett; persze az illatos füveknek nagyjából annyi esélyük van a fokhagymával szemben, mint egy hóembernek a riói maratonin. Ettől függetlenül telitalálat. A „Libamáj torta” sült almával, fügével és aszúmártással már kevésbé egyértelmű siker: a libamáj valahogy nem elég átütő ahhoz, hogy ne vesszen el végképp az aszús mazsola – szőlő – füge tengerben. Az egész inkább libamájjal megbolondított desszertnek tűnik, annak viszont finom, és a libamáj révén a tékozló luxus íze is ott van benne, a Napkirályé és a versailles-i tükörteremé, és csak egészen távoli utóíznek tűnik az, hogy azért a Bastille-t mégsem véletlenül rombolták le.

A hideg előételeket egyébként előéleteknek nevezik.

 A főbenjáró étkek közül a bélszínérmékkel (roston, libamájas, vargányás friss lecsóval) kerültem közelebbi kapcsolatba, a szarvasbélszínbe - erdei gombákkal, libamájmártással, gesztenyés krokettel -, továbbá a sült gombával tálalt rostonsült fogasfilébe pedig a kollegiális jóindulat révén nyertem bepillantást, míg a sonkás-zsályás szűzpecsenye tekercsbe tulajdonképpen csak benősültem: azt a barátnőm kért, pedig tudhatná, hogy a hosszú nevű ételekbe belesül rendelés közben. Eltűnődöm: vajon tényleg helyesen teszik-e az étlapírók, ha addig cifrázzák, míg a rendelés tevője és felvevője egyaránt eltéved a részletek között? Az étel neve egyszersmind instrukció a pincér számára is; meglehet, okosabb volna ezt szem előtt tartani.

Főbenjáró húsok

Maguk a fent említett fogások amúgy többé-kevésbé jó benyomást tesznek. Apróbb csomó persze minden kákán akad, a rostonsült fogasnál bukkant már fel kevésbé száraz is a történelem svédasztalán, a biliárdgolyó méretű gesztenyés krokett a libamájmártásos szarvasbélszín mellett példásan átsült, de kissé kemény; húsban viszont otthon van a séf, és azért mégiscsak ez a lényeg, bármennyit virtuózkodjunk is a körítéssel. Bár elmulasztják megkérdezni, hogyan kérjük a bélszínt, angolosan kapjuk, és itt úgy angolos, hogy közben elomlik a szájban, akár egy kimondatlanul maradt bók – ami vélhetőleg a pácolásnak, a szakácsművészet legtitkosabb, a Borbíróság konyhájában ezek szerint maradéktalanul elsajátított diszciplínájának köszönhető. A fűszerezés szerény, visszafogott, mégis egyértelmű, a köretek mennyiségileg nem tengenek túl, a tálak buja díszítése pedig szemkápráztatóan ellenpontozza a hely szikár arculatát. Továbbá annyit, hogy egy külföldiekre bazírozó vendéglő jól teszi, ha csínján bánik a díszítésként feltálalt méregerős zöldpaprikával.

 Végső bűntettek

A Borbíróság édes gyümölcsökkel spékelt főételei elesznek szegény desszertek elől minden dicsőséget, úgy járnak, mint a száműzetésben elsorvadó trónkövetelők. Pedig szép nevük van a desszerteknek is, szeráfi kombinációkat sejtető, túlvilági tájak délibábját felvillantó nevük. Meggyes rétes tokajis sodóval, így dúdol az egyik; csokoládé mousse mentalevelekkel és narancsöntettel, kelleti magát a következő; citromsorbet – vágja ki a rezet a harmadik. Ám a citromsorbet tetején, a jó ég tudja, honnét odakerült, tejszínhab vigyorog zavartan, maga sem tudván, mit keres ott.

 Meglepődni általában jó, bár úgy tudom, a műfaj igazi ínyencei nem éttermekben hajkurásszák az élményt: aki viszont mégis erre pályázik, ne hagyja ki a Borbíróságot, ahol a kalandvágy fűszere még a borítékolható kudarcot is élvezetessé, de legalábbis megbocsáthatóvá varázsolja. Az asztalon édes és sós, tömény és fanyar csatája kavarog, ráadásul lassan, hogy legyen időnk meghökkenni: a Borbíróság ugyanis egyben a slow food mozgalom hazai fellegvára is, azé az irányzaté, amely száműzni próbálja az evéssel kapcsolatos fogalmaink köréből a nyögvenyelős sietést és minden ezzel járó hányavetiséget. Hagynak időt a töprengésre maguknak is, nekünk is, lehetőséget adva arra, hogy kiélvezzük a cifrázás örömeit. Csak a borlap komorul el kissé, mintha ebben nem ismernének tréfát. A hazai borászelit legjavának nevei pompáznak rajta, boraik mellé rövid, tárgyilagos leírást is kínál a borlap, és az abban foglaltak megfelelnek a korántsem sivár valóságnak, a zamatok hosszúak, a savak lendületesek, a fajtajelleg szép. A fehérbor hűvös, mint egykori kedvesünk pillantása, ha évek múltán véletlenül összefutunk, a vörösbor hőfokát tapasztalván maga Hamvas Béla is helyeslően bólogatna. Hiába, a Borbíróság ad magára. Műgond: ha egy szóban kéne összefoglalni a hely érdemeit és jelentőségét, ezzel a szóval kísérleteznék. De hál’ Isten nem egy szóban kell.

Ui: A végén mégiscsak előkerült a Szerb Antal – kötet. Azt írja benne a Vásárcsarnok mögötti térről, hogy „Méltóztassék nem terjeszteni. Erről a quartier-ről senki sem tud, csak én. Alkonyatkor hirtelen Párizzsá alakul.”